szófoszLány

Boldog nyulat mindenkinek! Ez itt a mi húsvéti  nemzetközi menünk: az ír sonka, a litván festékkel készített tojások, a lengyel nyuszis tészta és az olaszok kedvence, a tiramisu.

De ennek már a fele sincs meg...

Ajánlom ezt a dal azoknak, akik eddig nem tudták, hogy létezik és azoknak, akik ismerik és szeretik is ezt a számot Koncz Zsuzsától.

A számomra fontos, nagy életigazságokat kiemelve megtaláljátok a link alatti dalszövegben:).

Én nem tudtam azt, kérem, és jó, hogy megmondták,
Hogy addig jár a korsó, míg el nem lopják.
És azt sem tudtam, kérem, hogy nem szabad lopni,
Szegény emberekkel mindig kitolni;
De most már mindent tudok és mindent megértek,
Csak a betűket nem ismerem.

Én nem tudtam azt, kérem, hogy nagy az a zsömle,
Csak kicsinek látszik a szájunkhoz mérve.
Mert nem tanították meg a középiskolában,
Hogy sok igazság van még a filozófiában;
De most már mindent tudok és mindent megértek,
Csak a betűket nem ismerem.

Azt, hogy én egy félig művelt kislány voltam,
Sajnos jól tudom.
De isteni a felfogásom, így hát
Most már könnyen folytatom...

Én nem tudtam azt, kérem, hogy sárga a rózsa,
Akkor is, ha van még, ki vörösnek mondja.
És azt sem tudtam, kérem, mert jól eltitkolták,
Hogy a világon a legszebb hely Magyarország;
De most már mindent tudok és mindent megértek,
Csak a betűket nem ismerem.

Azt, hogy én egy félig művelt kislány voltam,
Sajnos jól tudom.
De isteni a felfogásom, így hát
Most már könnyen folytatom...

És nem tudtam azt, kérem, hogy kocsiban ülve
A jobbról jövőnek van mindig előnye.
De nem mondták meg azt sem, hogy balról is jönnek,
Elromlott a fékjük és nekem is jöttek;
De most már mindent tudok és mindent megértek,
Csak a betűket nem ismerem.

És nem tudtam azt, kérem, hogy a nagy kapuk mellett
Mindig van egy kisebb, ahol bemennek.
Be is mentem, kérem, és azzal fogadtak,
Hogy túl sokat tudok már, legyen vége a dalnak!
És most már többet tudok akárki másnál,
Csak a betűket nem ismerem - Ó-ó;
A betűket nem ismerem - Ó-ó,
A betűket is ismerem - Ó-ó
A betűket is ismerem - most már,
A betűket is ismerem - Ó-ó
A betűket is ismerem...
 

/Koncz Zsuzsa/

Egy hónappal ezelőtt telefonon beszéltem Apuval. Már akkor gondoltam, hogy nagy a baj. Nem tudom, mért de valahogy a "meg fogok gyógyulni" erőteljes bizonygatásnak tűnt a szájából. Olyan szavaknak, amelyekbe kapaszkodni lehet. Hogy tudta-e, hogy hónapjai vannak hátra vagy sem, az örök rejtély marad a számomra. Az otthoniak szerint az orvosok tisztában voltak vele, de nem álltak elé, hogy közöljék vele is a rossz hírt. A pénzt persze egy kivétellel mindegyik zsebre rakta...

Szerencsére úgy jött ki a lépés, hogy november első hetében az olasz család, akiknél hétköznapokon dolgozom, hazamentek, így csak a hétvégi íreknél kellett lemondanom a munkát. Legbelül éreztem, hogy meg fog történni az, amit már egy hónapja tudtam. Valahogy benne volt a levegőben, hogy ezen a héten fog elmenni tőlünk. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen hamar.

A repülőgépünk hétfő este landolt Ferihegyen, ahonnan barátainkhoz mentünk, mert se vonat, se busz nem ment hazafelé. Két órát aludtunk, annyi mesélnivalónk volt. És lett volna több is, de már rettenetesen elfáradtunk. Reggel felszálltunk a legelső IC-re, megreggeliztünk, később felhívtam a tesómat, mi a helyzet, hova menjünk, miután beérkezünk az állomásra. Letettük a telefont. Fél óra múlva érkezett egy sms tőle: "Papa ma reggel elment 6.45-kor". Biztosan meg akart várni, de sajnos már nem találkozhattunk.

A vonatról leszállva hazamentem, a másik tesóm már vasalta az inget, Anyu pedig csak állt a konyhapultnak támaszkodva. Leraktam a cuccaimat, odamentem, belémkapaszkodott, olyan erősen szorított, mint még soha. Aztán elindultunk a kórházba mi, négyen: Anyu és a három lány. Az adjunktus fogadott minket a kórházban, aki mindenképp rá akart beszélni minket a boncolásra. Anyu ezt nem akarta. Tudta jól, hogy Apu mennyire fél még a tűszúrástól is. Végül hosszas telefonálás után sikerült elintézni, hogy így legyen.

A doktor elmondta azt is, hogy reggel kiment WC-re, és akkor lett rosszul. Nem tudtak rajta segíteni. Nem tudják, mi okozhatta a bajt, tüdőembólia vagy hogy a véráramba jutott egy leszakadt darabka a rosszindulatú daganatból. Elment és kész.

Összeszedtük a cuccait, mentünk a pénztárhoz. Mert bizony már itt elkezdődik a lenyúlás: több mint nyolcezer forintot kellett letennünk az öltöztetésért. A ruhát egy harmadik épületbe kellett vinnünk. Itt a kórboncnok megkérdezte, akarjuk-e látni őt. Középső nővérem és Anyu igent mondtak. Én nem tudtam, hogy fogok reagálni, de úgy döntöttem, megnézem. Én léptem be utoljára a terembe. Először csak annyit láttam, hogy a fehér lepellel leterített hasa tényleg akkora mint egy hatalmas gumilabda a folyton felgyülemlő víztől. Aztán megláttam az arcát. Ő volt az, tényleg. A kezei keresztben pihentek a mellkasán, és rettenetesen sárga volt. Anyuék megpuszilgatták, de nekem ehhez nem volt erőm. Csak álltam, és néztem őt.

Ezek után a temetést intéztük. Először egy magáncéghez mentünk, ahol a nő elég érdekes stílusa lepett meg minket. Ő azt tanácsolta, ha van protekciónk, akkor a megyei fenntartású vállalatnál kezdjük, hátha tudnak jobb sírhelyet adni.

Két csoportra osztódva Anyuék elmentek a temetőbe, mi pedig a pénzért. Bár a protekciós helyek már elfogytak, azért Anyu kapott egy behajtási emgedélyt. De a java csak ezután jött. Mikoris a temetkezési vállalat másik irodájába mentünk. Itt négy hivatalnok hölgy volt a teremben. Bár csak egyikük foglalkozott konkrétan az ügyünkkel, a többi három kigúvadt szemmel figyelt minket, és szemtelenül fülelve hallgatta, kiről-miről is van szó. Ez egy kissé felbosszantott. Majd az is, hogy mivel a magán és a megyei cég fasírtban vannak, ezért elvileg időpontunk se lehetett volna, és emellett 26 ezer forinttal többet számolnak, ha nem ők intézik az egész temetést. Itt aztán szakadt a cérna! Kifizetjük, csak hagyjanak békén már ezzel! Aztán mégis akadt megoldás rá, sztornózni lehet a számlát. Csak az a kérdés, miért nem lehetett akkor ezzel kezdeni?!

Kimentünk, megnéztük a sírhelyet. Kettő közül választhattunk. Visszamentünk, aztán irány a magáncég. Itt a furcsa modorú nő fogadott minket ismét. Nyers volt, de voltaképpen sikerült mindent a lehető leggyorsabban elintéznünk. Megírtuk közösen a gyászjelentést, kiválasztottuk a koporsót és a fejfát. 

Aztán ebédeltünk, majd irány a pap. 

Másnap a zenével voltunk elfoglalva. Szerettünk volna valami szép, odaillőt választani, és nem a negyven évvel ezelőtti kínálatból kiválasztani a megyei cégnél. Végül Sztankay István és Alex Tamás Búcsúdalára esett a választásunk. Ezt a zenét CD-re írta tesóm egyik ismerőse. 

Majd másnap kiderült, nem olvassa be a lejátszó. Akkor futottunk még egy kört. Három különböző formátumban írtuk ki újra a dalt, majd középső nővéremmel bevittük a vállalathoz. Az irodában egyik sem működött. Kimentünk a ravatalozóhoz. Útközben a nő azt mondja, általában amit lejátszik az ottani magnó, az az autóban is működik. Na, itt megint szakadt a cérna nálam, és megmondtam a nőnek, hogy az "általában" nekem nem elég. Játssza le és kész!

A ravatalozóban egy barna köpenyes szakival találkoztunk. A tesóm ment vele a kis fülkéjébe, majd én is utánuk. Az első két CD-nek hangja nem volt, de a számlálója ment. A harmadiknál odébb löktem a tesómat, ránéztem a hangpultra, és kikapcsoltam az adott csatorna némító gombját. És láss csodát! Megszólalt a zene! A szaki meg egyből azzal jött, hogy én mit piszkálom a berendezést. Nagy levegőt vettem.

Aztán elmentünk a kocsihoz, mert úgyis ebből fog szólni a dal, próbáljuk ki itt is. Mindhárom lemez működött...

Aztán eljött péntek, a mise és a temetés napja. Reggel a templom előtt gyülekeztünk, majd együtt mentünk be. A mise nem volt túl hosszú, bár sokakat megérintett. Főleg a keresztfiamat, Apu egyetlen fiú unokáját.

A szertartás után rokonok, ismerősök, barátok jöttek oda hozzánk. Fura volt, mert többségükkel évekkel ezelőtt találkoztam utoljára. Olyan jó lett volna 5-10 percet beszélgetni velük, megkérdezni, hogy megy a soruk mostanában...de ez nem az az alkalom volt.

A misét követően pár óra múlva indultunk a temetésre. Középső tesóm Anyuval fél órával előbb. Ők még látni akarták. Odaértünk a ravatalozóhoz. Fura, de az agyam a kórház után törölte az ott látott arcot a memóriámból. Akkor bizonyíték kellett, hogy elhiggyem. Most már tudtam, felfogtam, és nem akartam megnézni. Csak akkor léptünk fel a dobogóra, miután lezárták a koporsót.

Rengetegen jöttek el. Rokonok, barátok, ismerősök, munkatársak, a lépcsőház lakói. Valaki mégis hiányzott. Apu egyik testvére és az ő felesége nem állt a koporsó mellé. Ez persze csak keveseknek tűnt fel.

A beszéd után betették a testét az autóba, mi pedig követtük őt. Anyu két nagyobb unokájába kapaszkodva sétált a sírig. A temető legvégéig kellett mennünk.

Csak álltunk, és néztük, ahogy leengedik. Aztán földet szórnak rá.

Fura érzés, de valahogy el tudtam választani a dolgokat egymástól. Az, ami most a föld alatt van, az csak a teste. Ő már előtte három nappal elment. Inkább csak a gyász, a szomorúság, a hiány volt bennem pénteken.

Másnap kezdték volna el a kemoterápiát. A nagyobbik tesóm hétfő este már látta, hogy nagyon fáradt. Anyu szerint sem bírta volna. Így méltósággal ment el.

Engem viszont már nem tudott megvárni. Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretett volna látni engem, minket.

 Tudom, nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, mert mindketten nehéz, konok, makacs emberek vagyunk. Mindkettőnk ereiben Kovács-vér folyik, folyt.

Emlékszem, mennyire nem állt mellénk, mikor bejelentettük, hogy külföldön próbálunk szerencsét. Akkor az nagyon fájt. A telefonban egy hónappal ezelőtt azt mondta, tudta, hogy meg fogjuk állni a helyünket és nem futamodunk meg. Talán csak nem akarta elhinni, hogy ilyen messzire kell mennünk ahhoz, hogy néhány évvel később otthon boldogulni tudjunk. Ezt viszont ő már nem élheti meg.

Nem láthatja a boldogságomat, az esküvőnket, a születendő gyermekeinket, az otthonunkat. Nem fog tudni segíteni. Pedig ehhez értett a legjobban az én Apám.

Hogy mi volt az oka annak, hogy két hétig hallgattam? Mostanában rettenetesen lefáraszt egy szöszke kiscsaj, akivel kb. 10 nappal ezelőtt ismerkedtem meg. Hogy mit kell tudni róla? Egy csodaszép egyéves leányzóról van szó, aki mintha valamelyik karácsonyi képeslapról lépett volna le: göndör szőke fürtök, kék szemek és alig néhány fogas vigyorgás. Hát most éppen rá vigyázok. Ma lesz a tizedik alkalom, hogy megyek hozzájuk.

Egyébként a kiscsaj családja neten talált rám. Gyorsan kellett nekik ember, és három jelölt közül rám esett a választás. Hat hónapig szeretnék, ha velük maradnék, akkor ugyanis bővülni fog a család, és Anyuka nem fog dolgozni részmunkaidőben.

Egy héten kb. 25 órát vagyok náluk. Játszok, gügyörgök, énekelek, etetek, pelenkázok, altatok nomeg vasalok is néha. A kiscsaj egyébként rettenetesen hisztis, még krokodilkönnyeket is ejt, ha valami nem úgy történik, ahogy ő azt elképzelte. Persze én nem hagyom magam palira venni!

Úgy tűnik, a munkámat is értékelik, hiszen Anyuka maga ajánlotta fel, hogy bár ő nem tud teljes munkaidőben foglalkoztatni, azért tegyünk ki egy hirdetést a háztömbben, hogy miután és mielőtt náluk vagyok, bevállalnék másoknál is pár órát. Mindehhez pedig a referenciát ő adná. Szóval kellek nekik, az tuti.

Annál is inkább, mert látja rajtam, hogy tényleg tudok bánni a gyerekekkel, és nem esek kétségbe, ha valami nem úgy történik, ahogy azt terveztük.

Anyuka egyébként érdekes nőci. Ő is, ahogy a férje Olaszországból jöttek. Első körben fel sem tűnt, hogy ők bizony nem szegények! Aztán ahogy a kezembe került pár ruhadarabjuk, aminek mindegyike kivétel nélkül márkás cucc (és itt most nem az Adidasra gondolok:))), nomeg jobban szemügyre vettem a lakást, a több mint egyméter széles plazmatévét...rá kellett jönnöm, hogy nekik bizony van mit a tejbe aprítani! Anyuka meg azzal jött, hogy milyen keveset keres, és az ír kollégái a dupláját kapják az ő fizetésének, holott nem dolgoznak annyit, mint ő.

Aztán meg ott van pár furcsaság a gyerekkel kapcsolatban is. Úgy érzékeltem, hogy Anyuka eddig nem énekelt a gyerkőcnek, hiszen mostanában folyton az általam altatás előtt ötvenszer előadott Kengurumamát dúdolja esténként a porontynak. Előtte nem énekre aludt el a gyerek, hanem bömbölt, aztán valamikor abbahagyta miközben tologatták a babakocsiban.

A másik dolog. Múlt pénteken boldogan újságolja nekem Anyuka, hogy a kiscsaj elkezdte egymásra építeni a kockáka, amit eddig nem csinált. Nem akartam megmagyarázni neki, hogy csak meg kellett neki mutatni, hogyan kell...

Az látszik, hogy szeretik a lánykát, de ez inkább az általuk vásárolt játékokban nyilvánul meg. Valahogy nem olyan közeli a kapcsolatuk a gyerekkel, mint például amilyen a román családnak volt a saját kissrácukkal.

Összességében nincs rossz dolgom náluk, csak esténként hullafáradtan esek haza. Teljesen leszív ez a kis Gézengúz Guszti! Mr. Springer meg folyton azzal jön, hogy legalább van lehetőségem gyakorolni a "saját" előtt:)!

Totálisan lefáradtam az elmúlt négy napban! Vasármaptól tegnapig ugyanis egy öthónapos kisfiúra, Mircsára vigyáztam.

A kistörpe anyukája a neten találta meg a hirdetésemet, váltottunk pár emailt, hétvégén pedig már mentem is hozzájuk. Hogy mit kellett csinálnom? Szórakoztatnom, és tisztába tennem Mircsát. Ennyi. Mivel a mama még szoptat, így ő is otthon volt, közben pedig dolgozott.

A kaland vasárnap kezdődött. 10 órakor érkeztem hozzájuk. A kertben vártak rám. A kissrácnak mindkét szeme környékén hatalmas narancssárga folt! Ránézésre olyan volt, mint amit babazsúrokon festenek a gyerekekre. Persze nem ennyi idős korban. Kiderült, hogy reggelre bepirosodott a szeme, ezért kórházba mentek, ott ellátták, és ez lett az eredmény. A kis Zorró (a szülei nevezték el így) csak figyelgetett a nagy barna szemével.

Aztán Anyuka megmutatta, mi a teendő, mire figyeljek, mit szeret a gyerek. Persze a fél napot végigbömbölte! Kicsit meg is ijedtem, hogy nem komál engem a gyerek.

Egyébként első nap Apuka is otthon volt. Mondta, nyugodtan beszéljek Mircsához magyarul, mert állítólag minél több különböző nyelvet hall ebben a korban, annál könnyebb lesz neki azt megtanulni később. Hűha! Totál felkészült szülőkkel álltam szemben! Így aztán jöhetett a kengurumama, meg a kenderzsupp és sok-sok gyerekmondóka!

A napok pedig hol lassabban, hol gyorsabban teltek. Sokszor éreztem, hogy voltaképpen totál felesleges vagyok, mert Anyuka etette és tutujgatta a gyereket, aki persze nem hülye, ezért sokszor maximum fél-egyórákat bírt ki a Mami nélkül, akinek viszont határidős munkája volt éppen.

Sokszor kimentünk a kertbe. Ott persze nem maradt meg a babakocsiban, ki kellett vennem, sétálgatnom vele. Majd' leszakadt a kezem! Ma reggel például izomláz tört rám!

Ha a saját gyerekemről lett volna szó, nyilván nem kaptam volna fel minden egyes nyivákolásánál. De itt az volt a cél, hogy elhallgattassam a kistörpét. Amiért persze fizettek is. Nem is keveset. A négy napért - amiben egy vasárnap is benne volt - majdnem annyit kaptam mint a legutolsó munkahelyemen Magyarországon egy hónapban! Persze cserébe egész nap gügyörögtem. Volt, mikor azt vettem észre, hogy Mr. Springerhez is így beszélek a nap végén:).

Eltelt a négy nap, elbúcsúztunk egymástól. Anyuka most visszatér szülőföldjére, és októbertől keres bébiszittyót. Mondta, ha addig nem találok más lehetőséget, akkor beszélhetünk a folytatásról.

We will see.

Múlt kedden este megcsörrent a telefonom. Egy kávézóból hívtak másnapra, szerdára próbamunkára.  El is mentem. Egy olyan helyet kell elképzelni, ahol nemcsak italokat, de ételeket is felszolgálnak. A menü négy oldalas, tehát választék azért van. Az egyiken a reggeli, a másikon az ebéd, a harmadikon a szendvicsek, a negyediken pedig az italok vannak felsorolva. Az én dolgom az volt, hogy a bejövő vendégeket leültessem, kezükbe nyomjam az étlapot, majd felvegyem a rendelést, leadjam a rendelést, kiszolgáljak, takarítsam el a tányérokat, végül pakoljak fel újabb evőeszközöket. 

A srác, aki elmondta a teendőket, jófej volt. Mindig mosolygott, és nyugtatott, hogy jól csinálom. Rajta kívül volt egy szőke lengyel csaj is, aki ugyanazt csinálta, mint én. És persze ne felejtsük ki a konyhás részt. Ott dolgozott ugyanis az egyik főnök, az ír főszakács. Egy középmagas, nagydarab, kopasz fickó, akinek arcára sosem ül ki a mosoly. Vagy ha igen, akkor éppen eltévedt... És ott volt még egy kedves, nagyszemű nem ír konyhásnéni is, aki szikár volt, de nagyon tudott hajtani.

Én persze megtettem a tőlem telhetőt. A vendégek normálisak voltak. Ide ugyanis nem az a réteg jár, akik éjszaka a gyorskajáldákba kocsmázás után. Mosolyogtam, jó sokat. Tetszett is a munka. Úgy gondoltam, ez a nekem való! Placc-munkásnak lenni (amit itt "floor staff"-ként emlegetnek)!  Ha valamit nem értettem, csak megkértem az embereket, mutassák meg az étlapon, amit ugye még nem nagyon ismertem. Ők pedig többségében készségesen megtették.

A munkaidő lejártával kérhettem bármit ebédre. Ez jól esett tőlük. Mikor befejeztem, odajött hozzám a másik főnök, aki egy szőke, harmincas évei végén járó ír hölgyemény volt. Megkérdezte, hogy éreztem magam. Mondtam, jól. A vendégek is jófejek, ha gondom volt, visszakérdeztem. Erre a csaj elmondott pár dolgot, hogy van még valaki, akit ki akarnak próbálni, és hogy pénteken hívnak, hogy döntöttek. A legfurcsább az volt számomra, hogy nem kérdezte, mit csináltam eddig, mért jöttem el az előző munkahelyemről. Rám voltak kíváncsiak, és arra, hogy dolgozok.

Persze péntekig volt körömrágás. Ismét megcsörrent a telefon. Szombaton mehetek hozzájuk. Juhééééééé! Mr. Springernek épp másnap lett volna szülinapja, de a munka miatt többek között ezzel a jóhírrel köszöntöttem fel még péntek este.

Szombat reggel minden szép volt, hiszen az új munkahelyemre igyekeztem, ami kb. 25 perc gyalog az albinktól. De ez a munkanap már nem volt olyan kellemes, mint a szerdai. Valahogy a vendégek se voltak mindig normálisak, volt, aki meggondolta magát, miután leadtam a rendelést...

A nap végén beszélni akartam a fizetésről, mert arról nem esett szó. De sajnos épp akkor toppant be  a főnökség két punk ismerőse, akikkel pezsgőzni kezdtek. Oké, akkor majd hétfőn beszélünk.

Vasárnap nem dolgoztam, következett a hétfő. Na, akkor kaptam pár dolgot a képembe. Valamit nem értettem meg, amit a szőke főnökasszony mondott. Erre az hagyta el a száját, hogy én jól dolgozok, csak éppen nem értek angolul. Ezt nem hagytam annyiban! Visszakérdeztem, hogy tényleg így gondolja?! Ő meg ezután csak nézett bambán. 

Közben persze néha nem kérdeztem meg olyan dolgokat, hogy milyen tojást akar a vendég, ezen meg a főszakácsa akadt ki.

Szóval itt gondoltam először arra, hogy valószínűleg nem ez lesz az a hely, ahol évekig fogok dolgozni.

Másnap, kedden már ismét láttam az ablakon azt a kiírást, amire előző héten én is beadtam a jelentkezésem. Tudomásul vettem, hogy keresnek embert, nem érdekelt, csináltam a dolgomat. Aztán a nap közepén úgy éreztem, direkt húznak be a csőbe megint valamivel, amit nem értettem meg. A szőke főnöknőnek már vörös volt a feje a röhögéstől. Azt mondja, a szituáción nevet. Na kösz!!!

Másnap, azaz szerdán reggel 8-ra mentem. Akkor már ott volt egy új csaj a kávézóban, akit éppen okítottak, mit hogyan kell csinálni. Én persze segítettem neki. Magam előtt láttam az utódomat. Mellette szólt például az, hogy ő értett a kávégép kezeléséhez. És persze még friss volt, mosolygott ezerrel, természetesen.

A főszakács aznap minden rendelésemet, amit leadtam tüzetesen átolvasott, kereste bennem a hibát. Amit a legnagyobb hajtásban, fél 11-kor meg is talált. Behívott a konyhába, kérdőre vont, majd azt mondta, elege van abból, hogy folyton hibázok, ránézett a beosztásra, ami a falon lógott, és a kezembe nyomott 150 eurót. Kirúgott. Én meg fogtam a cuccomat, gyorsan átöltöztem, és mentem Isten hírével. Az utam egy kávézóba vitt, ahonnan hétfőn telefonon kerestek, csak én épp akkor dolgoztam. Többször is visszahívtam őket, de nem vették fel. Kedden meló után elmentem hozzájuk, de akkor meg a főnök nem volt bent. A kirúgás miatt szerdán épp időben érkeztem. Egy ötvenes, jól szituált néni váltott velem pár szót. Elmondta, hogy én vagyok a második a tízből, akivel találkozik. Hív, ha engem választottak.

Ezután ismét nyakamba vettem a várost, hogy munkát keressek. Nem csüggedek, hiszen ebből is sokat tanultam!

Két héttel ezelőtt kérdőre vontam ismét a román menedzsert, miért nem kapok munkát? Mire azt válaszolta, hogy valami gond van a papírjaimmal, talán hívjam fel a nagyfőnököt. Oké! Megtettem. A pasi értetlenül visszakérdezett, hogy ezt mondták nekem? Aha! Aztán megbeszéltünk egy találkozót. Igazándiból nem érdekelt, hogy mit fognak mondani, csak már legyen tiszta víz a poharamban!

Délelőtt 11 előtt néhány perccel érkeztem. A menedzser és az egyik románka épp kiszolgált. Nem sokkal később berobogott a nagyfőnök, aki megkért, ismételjem el, mit is mondott nekem a kisfőnök. Ezután jött a szembesítés: kihívta a menedzsert, aki persze csak annyit vallott be, hogy többször is kérdőre vont, dolgozom-e máshol. Amire én ugyebár többször is azt feleltem, hogy nem. Aztán kiderült, hogy állítólag én csak takarítok, nem csinálok mást, ha azzal végeztem, akkor meg csak álldogálok - szerintük. Aztán én is elmondtam, hogy szerintem nem így van, és nem mellesleg még a pihenőidőmet se adták ki soha. Végül a nagyfőnök bratyizós stílusban előadta, hogy mint látom, ide nem kellenek géniuszok (erre persze magamtól is rájöttem), és ez a hely nem nekem való. De ez nem a személyem ellen szól. Aha! Megértettem. A román-lengyel kiscsalád tagjai nem engednek maguk közé. De sebaj! A címemet azért még odaadtam a nagyfőnöknek, hogy az év végi adóbevalláshoz szükséges papírjaimat küldjék el postán az új helyre. Hozzáteszem, eszükbe se jutott, hogy ezt oda kellene adni nekem!

Aztán másfél hét elteltével csörgött a telefonom. Menjek be az elszámolásomért. Ami azt jelenti, hogy nem voltak képesek 55 centet áldozni a feladásra! Mindegy. Bementem érte. Az egyik polli épp kajált, csodálkozva nézett rám, mit keresek én itt fél 4-kor? 5-re jöttem váltani? Nem. Én többé nem dolgozom itt. A csaj meg se lepődött rajta. Beszélgettem vele még egy kicsit, közben a román menedzser gyorsan odaadta a papírokat, és visszament a pult mögé. Polli sok szerencsét kívánt, amit zsebre is tettem, mert tudtam, hogy ő tényleg kedvességből mondja.

Szevasztok!

Ti még nem ismertek. Etelka O'Brien vagyok, aki néhány héttel ezelőtt még az utcán tengette az életét. A Négy Évszak nevezetű hotel előtt talált rám Mr. Springer és Irkafirka, akik hazavittek és befogadtak engem, otthontalan kisegeret. De mielőtt beengedtek volna magukhoz, beletettek a mosógépbe, amiben úgy pörögtem, mint ahogy a diszkóban szokás.

Azóta teljesen újjászülettem, és most már hármasban éldegélek a két külföldi befogadómmal. S hogy milyen lakásba költöztünk együtt július végén? Na, azt mindjárt megnézhetitek a saját szemetekkel! Készült ugyanis pár fotó, amiken bemutatom az új kuckónkat.

Íme! Ezt lehet látni az előtérbe lépve, kinyitva az ajtót, ami az egyszobás lakásba vezet.

De még ne menjünk be a szobába, előbb forduljunk jobbra, a fürdő irányába!

 
Na tessék! A csapok itt is eszetlenül működnek! És a vízsugarak leghamarabb a lefolyóban találkoznak…

 

Ha már itt vagyunk, érdemes megjegyezni, hogy a mellékhelyiség igen picikére sikeredett. Egyik fülem még a WC-nél, másik meg már a zuhanyzónál van. De mi, hárman azért kis helyen is elférünk!



Tessék beljebb fáradni! Behajtom az ajtót mögöttünk, nehogy kimenjen a meleg. Persze a kilincs is angol típusú, de az legalább jól néz ki!

 

Az ajtó mellett jobbra található a laptop és a hozzá tartozó egyéb kütyük. Én sajna kicsi vagyok, még a székről is alig érem el a billentyűzetet.



Lazítani, sörözni, punnyadni a két karosszékben lehet, amit akár nevezhetnénk fotelnek is. De maradjunk az albérleti szerződésben leírt fogalmaknál! Én az éjszakáimat szoktam itt tölteni. A szállásért cserébe ugyanis vigyázom a magyar befogadóim álmát. Akik persze este sem maradnak csendben! Mr. Springer folyton lehúzza a takarót Irkafirkáról, aki meg mindig kiakad ezen.



Aztán itt van az asztal, ahol enni szoktak a népek. Mivel csak egy párna van, azt Mr. Springer használja. Azt mondja, úgy sokkal kényelmesebb. De ő most nincs itthon, ezért én cincogok az ő helyén!

 

A szoba másik felén található a főzőcskézős rész. Itt, a mosogató fölött van az éléskamra, ahová titokban néha be szoktam surranni. Mr. Springerék meg persze csodálkoznak, hogy hová tűnik el a sok édesség?!
És a szekrény tetején ott sorakoznak az üres italos dobozok is, amiket eddig megkóstoltak az albérlőtársaim. Úgy tűnik a sör és a szájder nyerte el a tetszésüket a leginkább.

 

Ha már az evésnél tartunk! A konyha ékessége ez az édes, nagymamás gázsütő! Irkafirka amint meglátta, beleszeretett. Aztán kipróbálta, és még mindig rajong érte.

Csak az nem tetszik neki, hogy gázzal működik. De erre is talált megoldást! Vett egy vicces pisztoly alakú gázgyújtót!

 
A konyhás résztől félig leválasztva található az ágyikó. Napközben általában itt szoktam pihenni különböző pózokban addig, amíg Mr. Springernek és Irkafirkának el nem jön az alvás ideje. Mert akkor, ahogy már említettem, kezdődik a biztonsági szolgálat a karosszékben.

És végül bemutatom az erkélyt, ami épp a bejárattal szemben található.

A kilátás nem nagy szám, és még hiányzik pár szék is, nomeg Irkafirka virágokat is akar nevelgetni idekint…A lehetőség mindenesetre benne rejlik, hogy nyárvégi estéken kiüljünk hármasban vagy akár nagyobb társasággal is borozni/sörözni a saját teraszunkra.

Múlt szombaton az Ikeaba indultunk, hogy beszerezzünk néhány konyhai cuccot az új albérletünkbe. Megnéztük szépen a buszt, honnan és mikor indulunk.

Délután kettő körül nagy tömeg várt a megállóban. Akkor gondolkoztunk el először a dolgon, hogy voltaképp csak néhány napja nyitott az áruház, és hogy az újdonságot sokan szemügyre akarják venni. És akkor merült fel bennünk először a kérdés: biztos, hogy mi is birkák akarunk lenni?

De nem volt más választásunk, hiszen az albérletben például egy darab fazék sem volt, amiben mondjuk egy adag tésztát ki tudnék főzni. Nagy levegőt vettünk és elindultunk.

A busz végigvitt Dublin északi felén. Volt is bőven látnivaló! Az Ikeat ugyanis a város hírhedt gettójához közel húzták fel, Ballymunban. Bementünk a dzsumbujba, hogy megismerkedhessünk ezzel a nem mindennapi környékkel is. Lukácsék egyik dala jutott eszembe, ahogy végigdöcögtünk az úton: "A bedeszkázott ablakai a halált hordozó háznak, a nyomornegyedek bűze, ahol a háromévesek fáznak. Itt is ez megy, csak durvábban!" És ezzel leírtam mindent! Jártam én már a ferencvárosi Illatos úti telepen is, na ez is valami hasonló élmény volt. Csak itt a buszon ültem, akár egy turista a hop on-hop off járaton.

Elhagyva a gettót kietlen földek jöttek, ahol legnagyobb meglepetésünkre lovak legelésztek! Igen, ez Dublin!

Lassan bekanyarodtunk az Ikeahoz. Akkor ismét szembesülnünk kellett a tömeggel. Az autósok természetesen a buszsávban haladva próbáltak bejutni a parkolóba. Ez sem megy itt másképp, mint Pesten...

Aztán végre bejutottunk az áruházba, ahol egy gombostűt se lehetett leejteni! A mi szerencsénk az volt, hogy tudatos és jártas vásárlókként tisztában voltunk azzal, mit és hol akarunk megvenni. Bár az elrendezés kicsit más volt, azért itt is megtaláltuk az egérutat, majd a lefelé vezető lépcsőt, ami a piactérre vitt minket. Elővettük a listát, és szinte pontosan ugyanazokat a dolgokat vettük meg, mint anno Budapesten! Fazekak, alátét, vágódeszka, merőkanál, edényfogó stb. (A vicc az, hogy a Magyarországon vásárolt cuccokat ugye nem tudtuk kihozni, ezért azok a pincében sorakoznak...Tehát most már két garnitúra van szinte mindenből. Hátnyilván:)))

Ami hiányzott, az a növénykés részleg volt. Itt ugyanis volt egy fajta művirág és egy fajta élő. És kész. Pedig akartam néhány apró cserepes növényt az erkélyre:(.

Ami nagyon tetszett, hogy találtam alkoholmentes Kopparberge(r)t a kajás boltban! Az eladót megkérdeztük, mennyibe kerül, mert ugyebár nem volt kiírva. Mire ő: " Egy euró, de ez alkoholmentes ám!" Mi meg mondtuk hogy persze, tudjuk. (Azért az elárul valamit az itteni népekről, hogy kapásból ezt is hozzáteszik... )

Jól megpakolva ültünk fel végül a buszra, ami már nem volt annyira tele, ismét bevitt minket a sofőr a gettóba, aztán lassan hazaértünk.

És most már szinte mindenünk van a konyhában, amire szükségünk lehet. Beleértve az én nagy kedvencemet, a pisztoly alakú gázgyújtót, amit bár nem az Ikeaban vettünk, mégis imádok!!!

Tegnap reggel még el kellett pakolnunk pár cuccot, aztán irány az új albi! Mr. Springernek munkába kellett mennie (valakinek pénzt is kell keresnie...és találnia is:))), ezért egyedül indultam az új lakásba. Már szerda este megrendeltük a taxit, de nem volt pontos, késett. Én meg ott álltam a ház előtt az összes pakkal. Ezt látva egy másik társaság embere is bepróbálkozott, éppen a környékünkön cirkált. De nem dőltem be neki! Vártam a saját fuvarozómat. Meg is érkezett 5 perc késéssel egy köpcös ír negyvenes csóka, aki sitty-sutty bepakolta a csomagokat, majd beültetett hátra, a TV mellé. A fickó megkérdezte, hova megyünk, majd elkezdett énekelni és mesélni arról, hogy vett egy Beatles CD-t, ami sajna karcos volt. Ezt az infót még ki tudtam hámozni, aztán csak mondta a magáét érthetetlen ír kiejtéssel, én meg próbáltam jó helyen mosolyogni. Akkor voltam kicsit gondban, mikor visszakérdezett. De megoldottam. Útközben kiderült, hogy a sofőrömnek van valami ismerőse az új albi közelében, aki sokkal olcsóbb stúdiólakásokat ad ki. A buzgó taxis még az utcát is megmutatta meg hogy melyik házban keressem Denist. Még a névjegykártyáját is meg akarta nekem keresni, de sajnos nem találta. Milyen kár!

Odaértünk, pikk-pakk kirámolta a kocsit, vissza akartam menni fizetni, mire közölte velem, hogy 12 euró. Kicsit sokalltam, mert neten két személyre kb. 9 lett volna egy kalkulátor szerint. De a csóka nagyon rendes volt, nagy autóval jött és sokat segített. Én meg örültem, hogy ideértem.

Az ügynök csaj éppen porszívózott, majd segített felhozni a cuccokat. Még szerencse, hogy az első emeleten lakunk:).

Volt még néhány kérdésem a csajhoz, mit hogyan kell csinálni. Rendes volt, mindenre válaszolt, majd lelépett. Én meg nekiláttam a takarításnak. Hűtő, fürdő, WC, szoba...aztán kipakolás.

Fél 6-ra beszéltük meg Mr. Springerrel a délutáni találkozót. A régi albiban ugyanis még el kellett számolnunk a "kedves" most már exlakótársunkkal. Nagyjából higgadtan sikerült kiszámolnunk mindent. A neonáci ismerősünk még megkérte Mr. Springert, jelentse be a gáz- és a villanyszolgáltatónál, hogy kiköltözik. Az ő nevében kellett telefonálnia. Mert ez az idióta két év kinntartózkodás után sem tud kommunikálni egy ügyfélszolgálatossal!  A telefonban persze kérdezték a születési dátumát is, amit a hülyegyerek elég érdekesen írt fel a papírra. Ugyebár itt fordítva működik a dolog: nap, hónap, év. Erre ő mit írt? hónap, nap, év. Amit persze Mr. Springer nem értett, az ügyfélszolgálatos meg azt nem, hogy mért nem tudja valaki a saját adatait...Mindegy. Fél óránk elment ezzel, de megérte! Megszabadultunk tőle!

Hazajöttünk a maradék cuccal, Mr. Springernek még akadt gondja a meleg vízzel, de felhívta az ügynök csajt. Begyújtottuk a nagymama-korabeli sütőnket, aminek a hátuljában ég a láng és betettem a vacsit, lasagnet. Fél óra kellett hozzá, megsült, szépen!

Vacsi után Mr. Springer bontott egy sört magának, nekem meg egy cidert. Leültünk a fotelekbe, csináltunk egy kis hangulat-világítást és élveztük a csendet. Nyugi volt. Neonácimentes-övezetben voltunk, csak mi ketten. És örültünk a nem túl nagy de annál kedvesebb új kuckónknak!

Ahogy arra számítani lehetett, a kávézós Brian nem hívott, pedig milyen jó lett volna...Ahogy egy volt csoporttársam mondaná HÁTNYILVÁN. Nem éltem bele magam, de azért eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha ott dolgozhatnék? Hát nem úgy tűnik, hogy ez lesz a következő munkahelyem. De sebaj! Lesz másik. Valamikor. Csak győzzem kivárni:).

A több mint kéthónapos bébiszitteres melókeresgélés után most hirtelen rengetegen "rámkattantak". Múlt héten már több emberkével is túljutottam az első, bemutatkozó körön, ami után még mindig alkalmasnak találtak páran az adott feladat ellátására. Persze itt is mindegyiknél volt valami defekt. Az egyik irreálisan magas, 900 euró/heti bért irányzott elő (itt az átlagos "melós" órabérek 10 euró körül mozognak). A másik meg két hétre küldte volna vakációzni a gyerekeit Dublinba. Na, ez a lehetőség több okból is gyanús volt: a pasi először egy lányról és egy fiúról beszélt, később meg csak srácokról, és a "munkaidő" is hibádzott. A harmadik nem jó címet adott meg, a rendszer pedig többször visszadobta a levelemet. A negyedik? Az meg a második kör után már le akart foglalni engem, csekket akart küldeni, hogy tuti ne menjek máshoz dolgozni.

Szóval érdekes emberekkel kerültem kapcsolatba...Emiatt tovább folytatom a keresgélést, az önéletrajz dobálását a belvárosban, és egyéb bébiszitteres lehetőségek kutatását.

Közben pedig készülünk a költözésre. Márcsak hármat kell aludnunk, és irány az új albi! Ez sem lesz egyszerű kör, mert ugyebár már most, pár nappal előtte is szembesülnünk kellett néhány váratlan dologgal. Amikor lefoglalóztuk a lakást, megbeszéltük az ügynökkel, hogy a költözés hetének elején felhívjuk, hogy megtárgyaljuk a részleteket. Na, ezt ma meg is tettük. Először nem vette fel, majd mégis. Kiderült, éppen nyaral, és nem tud csütörtök reggelre odajönni az albihoz. Mr. Springer viszont csak korán ért volna rá. Ezért valószínűleg egyedül fogok átcuccolni. Rendelünk egy taxit, aztán majd valahogy megoldom. Ez persze nem elég a jóból. Meg kell még vívnunk a csatánkat a mostani helyen is! A rezsi kiszámolásánál biztosan sokat fogunk gondolni a másik fél édesanyjára...

De addig is sokat ismételgetem magamban, hogy csütörtök,csütörtök, csütörtök, csütörtök....

Péntek reggel negyed 10-kor épp reggelizni indultam, mikor megláttam, valaki keresett egy ír számról. Visszahívtam gyorsan. Egy pasi volt, akihez a héten adtam be az önéletrajzomat egy kávézóba. Be kellene ugranom hozzá dolgozni pár órára, mert valaki előtte nap éjjel mondta le a munkát. Azt mondtam, fél órán belül visszahívom. Meg kellett rágnom a dolgot, mivel 11-re ígértem magam a gyorskajáldás román menedzserhez elbeszélgetésre. Úgy döntöttem, bevállalom. Írtam egy üzenetet a román csókának, hogy 4 körül érkezek, aztán készülődni kezdtem, mert a pasi azt mondta, legyek ott fél 11-re. Pakolás, sietés!

Odaértem, bementem. Az a kopasz pasas fogadott, aki épp telefonálás közben vette át tőlem az önéletrajzomat pár nappal előtte. 

Milyen korai vagyok! Csak 10 perccel jöttem előbb-mondtam értetlenül. Aztán kiderült, hogy fél 12-re kellett volna jönnöm...a pasas fogalmazott rosszul a telefonban, de akkor már mindegy volt.

Leültetett egy asztalhoz, megkérdezte kérek-e teát vagy kávét, kiszolgált, meglepett egy Irish Timesszal nomeg egy divatmagazinnal is. Volt egy órám, hogy élvezzem a vendégeknek járó szolgáltatásokat. Vicces, mert épp előtte beszélgettük Mr. Springerrel, hogy milyen jó volna beülni egy teára valahová. És tessék! Ott szürcsöltem az itókámat egy belvárosi kávézóban, miközben az aktuális leépítésekről és megszorításokról olvastam egy hosszú cikket:)!

Eltelt az egy óra, odamentem a pulthoz. Átöltöztem, majd beálltam kicsit mosogatni,aztán villákat, késeket és kanalakat pakolgattam. Az ír boltvezető, Brian közben készülődött a vendégek fogadására a kajáspult mögött. Közben meg énekelt! Jól állt neki, komolyan! Képzeljetek el egy nagydarab pasit, aki tar kopasz, kékszemű és tele van élettel! Na, hát ő éppen ilyen!

Elmondta nekem, mit kell tennem, ha jön egy ember, mit kell kérdeznem, mit hova kell felírnom meg ilyenek. Azt is hozzátette, hogy majd figyeli, mit csinálok és kijavít, de ezt ne vegyem cseszegetésnek. Hibázhatok is, még belefér. Ez nagyon jó érzéssel töltött el! Hogy végre valaki normálisan viszonyul hozzám, és segít, ha valami nem megy. 

Közben jöttek a vendégek. Én meg mosolyogtam rájuk - és tényleg nem kényszerből! Jól éreztem magam. Jó helyen voltam és kedves főnök figyelt rám. Kiszolgáltam őket, minden jó volt! Aztán jöttek Brian ismerősei, egy harmincas nő és a hétéves kisfia. Na ők voltak a tesztvendégeim:).

Hamar eltelt a két és fél óra. Ezidő alatt nekem szinte csak a vendégekkel kellett foglalkoznom, az ételeket a főnök készítette sajátkezűleg. Úgy jött le nekem, hogy Brian ezzel a kis kávézóval élete egyik álmát váltotta valóra, szereti amit csinál és ezért is kedves mindenkivel.

Szóval a "műszak" végén kezembe nyomott 20 eurót, megköszönte, hogy kisegítettem. Azt ígérte, ezen a héten felhív majd, mert még ki akar próbálni pár embert. Oké! Én persze kihangsúlyoztam, hogy milyen gyorsan tudott ugrasztani. Maradjon meg benne ez!

Ezután gyorsan haza, ebéd, és irány a gyorskajálda a város másik felén! Négy után értem oda, vittem minden cuccot, kötényt, pólókat, sapkát, hátha felmondanak, és visszakérik a munkaruhát.

Jókedvű voltam. Valahogy feldobott a kávézóban eltöltött néhány óra. Arra gondoltam, tényleg nem mindenhol szemétkednek az emberrel, és legalább kipróbálhattam ezt is, tanultam belőle.

Szóval bementem a munkahelyemre, vártam a menedzser csókára, aki tíz perc műlva ki is jött hozzám. Leült velem szembe. Azt mondja, nem tud az iroda nekem referenciát adni a következő albihoz. Hogy mért? Na, ezen akadtam ki nagyon! Egyrészt, mert részmunkaidős vagyok, és három hónap után lehetek teljes állásban, másrészt meg valami nincs rendben a papírjaimmal. Van-e másik állásom? Nem. Biztos vagyok-e benne? IGEN! Aztán amikor harmadszor is rákérdezett a pasi, hogy dolgozom-e máshol, elkezdtem röhögni kínomban, mondtam is neki, hogy ez egy kicsit vicces! Sehová nem adtam le az adószámomat, csak ide! Nagyon eldurrant az agyam ezen! Persze hozzátettem azt is, hogy sikerült elintézni az albit, mert a barátomnak bezzeg adtak igazolást...

Aztán jött a duma a családról, hogy itt mindenki segít a másiknak, minden a kölcsönösségen alapszik. Aha, mint egy nagy román család - gondoltam magamban(négy román ember dolgozik két lengyel, egy ír, egy kínai és egy MAGYAR mellett...)! Én meg persze bólogattam. Végül kibökte azt is, hogy szombat éjjel mehetek dolgozni. Oké.

Szombaton meg persze ismét szivattak a kollégák ezerrel, én maradhattam a legtovább, mert persze nekem kellett kivinnem a szemetet...Volt megint vér, most a férfi mosdóban, de nem érdekelt. A biztonsági embernek mondtam egyedül, aztán visszamentem kaját csinálni. Persze akkor már volt nálam két pár gumikesztyű okulva a múlt hét történéseiből.

Hát ennyi. A kávézós Brian egyelőre nem hívott, én szórom továbbra is az önéletrajzokat, és remélem, bejön valami normális munka. Az már biztos, hogy a jelenleginél van sokkal jobb hely!

Már több mint egy hete nem írtam új bejegyzést a blogomra. Ez egyrészt annak tudható be, hogy nem nagyon történik velem/velünk semmi, másrészt mostanság egyre kedvetlenebb vagyok. A melóhelyemen valószínűleg csütörtökön intenek búcsút nekem. A jelek legalábbis ezt mutatják. A menedzser ugyanis hétfőn nem tudta megmondani, mikor fogok dolgozni a héten. Hívjam majd csütörtökön. (Múlt héten egy napot, pontosabban éjszakát töltöttem csak a helyen!) Sőt, a következő albihoz szükséges munkáltatói igazolásról is már többször megfeledkeztek. Aztán meg ott van még rajtam kívül két arc is, egy kínai, Dzseki Csen meg egy ex-kisfőnök ír, akik szintén mostanában kerültek ide...Szóval ezek a dolgok nem kedveztek nekem. És az sem, hogy hétvégén történt egy kisebb "baleset". A biztonsági ember szólt, hogy pár deci vér van a padlón a pult előtt. Ezt persze nekem kellett felmosnom. Ez még semmi! De takarítsam ki az összevérzett WC-t is kesztyű nélkül! Na itt nyílt ki a bicska a zsebemben! És persze én voltam a hülye, aki nem találja a nem létező kesztyűt, meg aki csak hátráltatja őket a munkában.

Szóval most ismét álláskeresésbe fogtam/fogtunk. Ami nehéz ügy, mert egyrészt én még mindig félek egyedül bemenni helyekre, másrészt pedig nem nagyon keresnek mostanában munkaerőt a kávézókban, boltokban.

Most éppen így állunk. Közben vettünk magunknak két vízálló kabátot is, amik legalábbis annak tűntek. Mert az enyém persze ma beázott...Márcsak az a kérdés, vajon visszaveszik-e, mert ugyebár külsőre semmi gond nincs vele.

Aztán meg a kedves lakótársunk is csak idegesít. Reggel például éppen akkor döntött úgy, hogy kiüríti a kukát, mikor ettünk. Ennek persze az volt az üzenete, hogy látjátok, én megcsinálom! Persze mi is, csak mi nem színpadiasan, csak úgy, magunknak.

Tegnap például azzal az ötlettel jött elő, hogy hoz hipót és akkor én majd ma tegyem rendbe a konyhát, ő meg majd a fürdőt. Oké, gondoltam magamban, utoljára! Vártam, mikor áll neki. Persze a lustasága győzött. Én meg úgy döntöttem, amíg ő nem takarít, addig én sem fogok. Ígyhát tovább élünk vele még valamivel több mint két hétig a retekben...

Közben Mr. Springer ezen a héten 11 órákat dolgozik, úgyhogy csak 22.40 körül ér haza. Addig egyedül vagyok, gépezek, melókat küldözgetek és elmélkedek.

Hát ennyi. De majd lesz valahogy:)!

Másfél hónappal ezelőtt nem hittük volna, hogy ilyen hamar tovább állunk. Úgy jöttek össze a dolgok, hogy egy "érdekes" lakótársat sikerült kifognunk. Olyat, aki a kényelmének rendel alá mindent, háziúrnak érzi magát, és ő a májer, mert befogadott minket. Holott neki is érdeke volt az összeköltözés a pénz miatt.

Az első pár hétben arra lettünk figyelmesek, hogy folyamatosan fogy a kajánk, majd jött az ő teljes pereputtya egy hétre a véleményünk kikérése nélkül.Toleránsak voltunk, de ugyebár hat ember másfél szobában...Hét nap után köszönés nélkül léptek le a családtagok. Közben a lakótárs bejelentette, hogy kicsit előbbre szeretné hozni a költözést, amit már az ideköltözéskor felhozott nekünk. Bár a rezsi megosztására tett megjegyzésem stílusa nem tetszett neki (szóvá tettem, hogy ennek a +3 embernek a fogyasztását azért majd nem én és Mr.Springer szeretnénk fizetni), mégis az jött ki a száján, hogy VELÜNK vagy nélkülünk, de ő menni fog. Ezek után még vele lakjunk?! Na azt már nem! Még várni akartunk az anyagi megeerősödésünkre, de voltaképpen nem jött rosszul az ő sértődöttsége, hiszen kiszámoltuk, hogy a saját nyugalmunk csupán maximum 100 euróval kerülne többe. Talán kevesebb is lesz a rezsink, hiszen most az ő szobájában folyton megy a TV, miközben alszik. És emellett a laptopja is mindig be van kapcsolva. Ehhez képest nálunk a számítógépen kívül semmi elektronikai kütyü nincs, mégis 2/3-át fizetjük a számláknak! Erre az volt a reagálás, hogy én meg főzök, és a villanytűzhely is sokat fogyaszt. Ja, abban a fél órában naponta. Különben meg senki nem mondta neki, hogy ne főzzön! Azért mert ő nem használja, már nekem se szabad?!

Jöttek sorra a sérelmek, hogy mi nem vagyunk toleránsak, aztán felvilágosítottuk, hogy a pénz kérdése az nem ebbe a kategóriába tartozik, ellenben az ő meglehetősen jobbos világnézete - amit sosem tettünk szóvá, hogy zavaró - igen!

Nem részletezem, de az tény, hogy a főbérlőnek be se jelentette, hogy mi  ideköltöztünk! Ebből pedig nekünk lehet bajunk!

Aztán volt dobálózás olyan üres frázisokkal, hogy "én megértem a ti helyzeteteket" meg "ez szerintem evidens" és "Gyerekek! Higgyétek el, hogy ez nem úgy van, mint Magyarországon!" stb.

Múlt héten volt időm körbenézni az albik területén. Találtam több kedveset is, de mindnek volt valami baja: vagy az augusztusi költözés volt túl távoli a tulajnak, vagy a belmagasság volt kicsi, vagy a hely szűkös.

Aztán rátaláltam egy kis gyöngyszemre! A netre feltett fotók alapján már nem tűnt rossznak, aztán mikor megláttam, totál beleszerettem! Kis kuckó ahol pont két ember fér el. Közel egy főúthoz, mégis kertvárosi környezetben. Ja, és erkélye is van, ahová esténként akár ki is lehet ülni borozgatni.

Ez már nem olyan szocreál házban van, hanem amolyan György-korabeliben:).

És az írországi lakások többségétől eltérően nincs benne padlószőnyeg, hanem igényes fapadló, ami nem gagyi parketta.

Van benne egy édes régi gázsütő is, amilyet a vidéki rokonaimnál láttam anno még gyerekkoromban. Remélem azért jól fog szolgálni majd minket is!

Tegnap letettük a kauciót, július 30-án pedig költözünk! Jó lett volna már most ott maradni...De legalább boldogan jöttünk vissza a "régi" helyre annak tudatában, hogy az bizony már sokkal-sokkal jobb lesz. 29 nap múlva!

Mr. Springer nemrég egyik barátjától kapott egy linket. Nem tudom, mennyire ismeritek a Derkovboist, talán a szülővárosunkban élők már hallottak erről a zenekarról. Klubos arcok voltak anno...

Szóval ez a dal nagyon megfogott minket, mivel a dublini és a hazai létről szól! Hallgassátok meg Ti is! Remélem, nem csak azoknak lesz élmény, akik ismerik a mi kis városunkat:)!

És még valami! Próbáltuk megérteni a dal szövegét, ennyire sikerült! Ha valaki a ???-es részeket ki tudná tölteni, azt örömmel fogadnánk:).

"O’Connell Streeten mikor járok, pár dolgot én nem látok

Nagyon furcsa ??? az iskolámat nem találom-

Sem a Haladás stadiont, a zöld, a fehér színt a falakon

A hídnál, nem Perint folyik, az öreg Liffey part van itt ???

Én is máshová megyek, új meló, új emberek

Az idő szólt, hogy távozzak, s ne csekkeket halmozzak.

A gazdaság már rég halott, de én még élni akarok

Ez az oka mindennek ebben a kibaszott életben.

A Derkovits, ahol felnőttünk, mérföldekre mögöttünk

A ???, a postás Vili, a rengeteg Kőbányai.

A Colonia, a Vipers Club, második otthon és családunk

Tudom jól, visszavártok, sok-sok jóbarátok.

Minden nap rátok gondolok, minden Guinness-t értetek iszom

Akár az ördög is elvihet, szívembe zártalak titeket."